Dialógus

Vagy száz évvel ezelőtt Mark Twain a William Dean Howells című esszéjében hatalmasat rúgott azokba a prózaírókba, akik visszaélnek a rendezői utasítással, vagyis a dialógusok címkézésével, s pusztán csak az olvasók idejét rabolják…

Tudod, arról van szó, amikor …- mondta szomorúan János, vagy … – kérdezte Izabella… vagy …válaszolt Dezső az erkélyre lépve.

A  rendezői utasítás leegyszerűsítve a szereplő szövegmondására és mozgására vonatkozó megjegyzés. Mindig egy-egy szereplőre, színészre vonatkozik, jó esetben következetesen, és komoly a hozzáadott értéke, mert elmélyíti a karakter jellemvonásait. Ezt a módszert azonban szívesen alkalmazzák – olykor kényszert is érezve rá – a prózaírók is.

De akár egy rendező, akár egy prózaíró viszi túlzásba a rendezői utasítást vagy a címkézést, csak elvonja a figyelmet a cselekményről és a dialógusról. Bár nem kap bírságcédulát és börtönbe se zárják, de az olvasó vagy néző egy idő után észreveszi, hogy valami nem smakkol…  És keményen büntet. Otthagyja az előadást vagy leteszi a könyvet.

Twain számos példát sorol fel, amiről úgy véli, hogy rossz és felesleges a címkézése.

Nézzük.

… – felelte Alfréd, leverve a hamut a cigarettájáról.

Ezt még tán felesleges is megmagyarázni, „a leverte a hamut” megjegyzés maga is olyan, mint a hamu, vagyis hulladék. Semmi hozadéka.

… – mondta Richard, nevetve.

Pedig nem volt min nevetni, az ilyen megjegyzések előtt olvasható szöveg szinte soha nem késztet nevetésre. Az író írja, automatikusan vagy megszokásból. Főleg a szokatlanul lapos és ostoba megszólalások után. Egyszerűen megpróbálja becsapni az olvasót, irányítani akarja. Pedig ettől az olvasó csak elszomorodik…

… – mormolta Liza elpirulva.

Az a szegény, agyonhasznált pirosító. Az kell ide. Hogy Lizának is legyen egy kis színe. De kis idő után azt kívánjuk majd, hogy esne már ki a könyv lapjai közül, vagy törné ki a nyakát. Mert mindig ezt csinálja, és már nem csak unalmas, de közömbös is. Viszont, ha elpirul… na, az csak azt jelenti, hogy  Liza is van. De semmi többet. Ugyanúgy megutáljuk majd, mint a nevetgélő Richardot.

… – fakadt sírva ismét Evelin.  

Így lehet egy regényt nedvesen tartani. Már amíg olvassa valaki. Evelin közben meg annyit sír, hogy elfogynak a könnyei. És amikor tényleg történik valami szomorú, amikor tényleg zokognia kéne, addigra már csak száraz szemmel tud hüppögni.

Vannak írók, akik még büszkék is ebbéli teljesítményükre, és büszkén dőlnek hátra, amikor pontot tesznek egy jól sikerült dialógus-kommentjük végére.

Nézzük, még mi mindenre képesek:

…- ölelte át apja vállát egy esdeklő mozdulattal.
…- válaszolta a pillanat tört része alatt.
…- mondta idegesen nevetve.
…- ismerte el vonakodva.

Ne folytassuk.

Inkább játsszunk.

Mi lenne, ha értelmet adnánk a felelte, mormolta, fakadt sírva és a leverve a hamut címkéknek. Mondjuk így.

… – felelte az éjjeliőr, s leverve a hamut a szivarjáról.
… – mondta a vízvezeték-szerelő nevetve.
… – mormolta a rendőrfőnök elpirulva.
… – fakadt sírva a betörő. 

És így tovább, és így tovább…

Ellenpélda? Itt, alább…

Mario Vargas Llosa Pantaleón és a hölgyvendégek című regényében a címkézés szokatlan és egyedi.  Llosa látszólag nem tesz mást, mint hagyja elburjánzani a címkéket, szinte önálló életre keltve.
De nem a jelzőket halmozza, hanem az igéket.
Amiről beszélnek, és ahogy, azt ritkán minősíti, az adja a dialógusi dinamikáját, hogy egy cselekvéssorba illeszti.

Jaj, de mulatságos ez a hír a Comerció-ban – fintorodik el Pochita. – Letíciában egy pasas keresztre feszítette magát, hogy így adja hírül az embereknek a világ végét. A bolondokházába dugták, de a tömeg erőszakkal kiszabadította, mert az a hír járja róla, hogy szent. Letícia az őserdő kolumbiai részén van, ugye?
– De jóképű százados lett belőled, fiacskám – teszi le az asztalra Leonor asszony a lekvárt, a kenyeret és a tejet.
– Most Kolumbiához tartozik, azelőtt Perué volt, de elszakították tőlünk –  vajazza meg a pirítóst Panta. – Kérek még egy kis kávét, mama!
– Bárcsak megint Chiclayóba küldenének bennünket – söpri össze a morzsákat egy tányérra, és szedi le az abroszt Leonor asszony. – Végül is ott olyan jól éreztük magunkat, nem? Számomra az a legfontosabb, hogy ne kerüljünk túl messze a tengerparttól. Menj, fiacskám, sok szerencsét, áldásom kísérjen utadon!

Hiszen az életben is így beszélgetünk, nem!?

Ritka, hogy két ember mereven ül egymással szembe és csak a másikra figyel… inkább izeg-mozog, elkalandozik a figyelme és olykor a szava is, babrál valamivel, vagy épp reggelizik.

Egy dialógusba olyan elemek, megszólalások is simán beleférnek, amelyek nem a párbeszéd fősodrához tartoznak.

Hiszen az életben is így beszélgetünk, nem!?

Írj örömmel!

Rákattantál az írásra? Szeretnél hiteles dialógusokat írni?
Itt jelentkezhetsz:
 ⇒ kreatív írás kurzus