Főoldal Íróműhely blog Mark Twain és az időrabló narrációk

Mark Twain és az időrabló narrációk

Admin: MGY

Vagy száz évvel ezelőtt Mark Twain a William Dean Howells című esszéjében hatalmasat rúgott azokba a prózaírókba, akik visszaélnek a rendezői utasítással, vagyis a dialógusok narrációjával. Mert csak az olvasók idejét rabolják…

Tudod, arról van szó, amikor …- mondta szomorúan János, vagy … – kérdezte Izabella… vagy …válaszolt Dezső az erkélyre lépve.

A  rendezői utasítás a szereplő szövegmondására és mozgására vonatkozó megjegyzés. Mindig egy-egy szereplőre, színészre vonatkozik. Jó esetben következetesen, és komoly a hozzáadott értéke, mert elmélyíti a karakter jellemvonásait.

Ezt a módszert azonban szívesen alkalmazzák – olykor kényszert is érezve rá – a prózaírók is. A prózaírók azonban gyakran túlzásba viszik a címkézést, a narrációt miközben az többnyire csak elvonja a figyelmet a cselekményről és a dialógusról.

Twain számos példát sorol fel, amiről úgy véli, hogy rossz és felesleges a címkézése. Íme:

… – felelte Alfréd leverve a hamut a cigarettájáról.

Ezt tán felesleges is megmagyarázni, „a leverve a hamut” megjegyzés maga is olyan, mint a hamu, vagyis hulladék. Semmi hozadéka.

… – mondta Richard nevetve.

Pedig nem volt min nevetnie, az ilyen megjegyzések előtt olvasható szöveg szinte soha nem késztet nevetésre. Az író írja, automatikusan vagy megszokásból. Főleg a szokatlanul lapos és ostoba megszólalások után. Egyszerűen megpróbálja becsapni az olvasót, irányítani akarja. Pedig ettől az olvasó csak elszomorodik…

… – mormolta Liza elpirulva.

Az a szegény, agyonhasznált önpirosító. Az kell ide. Hogy Lizának is legyen egy kis színe. De kis idő után azt kívánjuk majd, hogy esne már ki a könyv lapjai közül. Mert mindig ezt csinálja, és már nem csak unalmas, de közömbös is. Mert amikor elpirul… az csak azt jelenti, hogy  Liza is van. De semmi többet.

… – fakadt sírva ismét Evelin.

Így lehet egy regényt nedvesen tartani. Már amíg olvassa valaki. Evelin közben meg annyit sír, hogy elfogynak a könnyei. És amikor tényleg történik valami szomorú, amikor tényleg zokognia kéne, addigra már csak száraz szemmel tud hüppögni.

Vannak írók, akik még büszkék is ebbéli teljesítményükre, és büszkén dőlnek hátra, amikor pontot tesznek egy jól sikerült dialógus-kommentjük végére.

Nézzük, mi mindenre képesek:

…- ölelte át apja vállát egy esdeklő mozdulattal.

…- válaszolta a pillanat tört része alatt.

…- mondta idegesen nevetve.

…- ismerte el vonakodva.

De mi lenne, ha értelmet adnánk a fakadt sírva, elpirulva és a leverve a hamut címkéknek. Mondjuk így.

… – felelte az éjjeliőr leverve a hamut a szivarjáról.

… – mormolta a rendőrfőnök elpirulva.

… – fakadt sírva a betörő.

Ezekben a címkékben legalább van valami váratlan és meghökkentő. Sőt, van hozzáadott értékük. Mert árnyaltabbá teszik a karaktereket. Olyan karaktervonást mutatnak, ami, ha jellegzetes, a továbbiakban jelentős is lehet.

Van azonban olyan narráció, címke is, amit a kezdő írók szívesen használnak, miközben nem is sejtik, mekkora blődség.

– Hát ezt meg hogy’ gondolod? – kérdezte Petra.

Ebben a dialóguselemben az a szerencsétlen, hogy valójában már a kérdő mondat végi írásjel és maga a mondat megfogalmazása is egyértelművé teszi, itt egy kérdés hangzik el. Akkor minek a címke? Minek a – kérdezte? Nem viszi tovább a párbeszédet, épp ellenkezőleg, mintegy bezárja azt, mert retrospektív, vagyis visszamutató, visszatekintő. Így aztán bosszantóan felesleges.

Í®j örömmel.

És vigyázz a címkékkel!

Népszerű kurzusok: kreatív írás ♦ regényírás ♦ újságírás

 

Ez is érdekelhet