Guti Csaba: Ott hátul, a sínek mögött

by MGY

Az Íróműhely Kiskutya című pályázatának egyik nyertes novellája

Még csak kora délután volt, de a városka felett terpeszkedő komor felhők miatt máris szürkülni kezdett az ég. A hideg cseppek megkocogtatták az emberben a csontokat, a nyomasztó idő megülte a lelket. Rég nem látták a Napot arrafelé.

Marci rég megszokta már, hogy a két számmal nagyobb nadrágja szárán bokáig kúszik a víz, és a ritka szövetű dzsekije csak ideig-óráig marad vízhatlan. Még tavalyelőtt kapta az egyik tanárától.

Szél kerekedett, belekapott a csupasz fák ágaiba, az utca szemetét magasra repítette, hogy aztán újra földhöz csapja őket. A fiú madárteste megbillent, az állomás falához húzódott, attól várva menedéket. Nyelt egy nagyot, mert megkordult a gyomra. Nemhiába, hisz rég volt már reggel, amikor a szelet margarinos kenyeret megette.

– Nem baj! – gondolta, majd a begyújtással elterelődik a figyelmem az evésről! – Legalább amikor este anya hazajön a munkából, a vacsora mellé meleg is lesz már!

Arra viszont még várnia kellett, mert az anyja második műszakja későn ért véget. Nehéz volt egyedül. Nehéz volt ketten.

Marci sóhajtott egy nagyot, majd a nyakát a gallér mögé rejtve tovább várakozott. Már csak néhány perc volt, hogy befusson a vonat. A fiú addig azt az unalomig ismert kőrakást nézegette, amit évek óta bámult, miközben a peronon ácsorgott.

A romos kis állomás előtt két sínpár árválkodott a zúzott kövek ölelésében. Egy időben lelkesen kutatott a szemeivel a halom között, hátha talál két egyformát, de soha nem sikerült. Nem bosszantotta a sikertelensége, hisz csak múlatta az időt. A síneken túl öreg diófa állt. Korhadt ágait megtizedelte az idő vasfoga, de a fa kitartott, hogy aztán minden tavasszal, amikor az ember már keresztet vetett rá, ismét megújuljon. Távolabb egy nádas húzódott, az állomás karbantartói csak az árokig rendezték a terepet; addig volt muszáj.

Marcit elaltatta a karcsú szárú növények ringása, már nagyokat pislogott, amikor egyszer csak megpillantott valamit a sűrűből előbukkanni. A szíve nagyot dobbant.

A nádasból egy kutya bújt elő. Nem teljesen, épp csak a fejét dugta ki. Ott állt feszülten, nem mert tovább jönni. Bánatos szemeivel, amikben a félelem és a könyörgés keserű elegye tükröződött, Marciba kapaszkodott. A fiú tekintete azonnal ellágyult, és pillanatok alatt furcsa, megmagyarázhatatlan forróság terült szét benne. Ismét nyelt egy nagyot, de akkor már nem az éhsége miatt. Valami a torkát szorongatta, ahogy a kutya esőtől, sártól ázott, didergő pofáját nézte.

– Te, szegény, szerencsétlen! – rebegte halkan, miközben gondolatai cikáztak, miként segíthetne a nyomorult sorsú állaton. Egy darab kenyér, de még csak morzsák sem voltak nála, és egy forint sem lapult a zsebében. Semmi, de semmije nem volt. Marci csak ilyenkor volt dühös a szegénységre. Ilyenkor, amikor a nyomorhoz tehetetlenség is csapódott.

Szinte bocsánatkérően nézett a kutyára, mentegetőzve a csupasz tenyereit mutatva neki.

– Nincs semmim! Sajnálom, kiskutya! – suttogta, de aztán mégis eszébe jutott valami. Lassan megindult az eb felé. Valami mégis volt nála, bár igaz, jóllakatni nem tudja vele, de néhány meleg simogatással talán tud bele némi reményt csepegtetni. A kutya tétován kilépett a nádasból. Marci csak akkor döbbent rá, hogy valójában milyen nyomorult állapotban is volt az eb, szinte minden bordája kilátszott, a csatakos, csimbókokban összeragadt bundáján keresztül is.

– Semmi baj! – suttogta, és szelíden tovább közeledett. A kutya közben megállt, nem mert nagyon eltávolodni a nádastól. A szemeiben lángolt a félelem.

A fiú már túlment az első sínpáron, amikor lépéseket hallott maga mögött. Nem fordult hátra, pedig kellett volna. Csak a kutyával akart foglalkozni, nem mással. Egy másodperc múlva a szeme sarkából meglátott valamit elsuhanni maga mellett, ami aztán irtózatos sebességgel a kutya bundájába csapódott. A kutya nagyot visított fájdalmában, majd nyüszítve rohant vissza a nádasba. Marci elkeseredetten nézett utána, de szinte ugyanabban a pillanatban mérhetetlen dühöt érezve megfordult. Az állomás sarkán a Berkóczy testvérek álltak. A nagyobbik kezében csúzli fityegett. Marcit elöntötte a méreg, és vöröslő fejjel megindult feléjük. Eszébe sem jutott, hogy a két fiú egyenként is sokkal erősebb nála, nemhogy együtt.

Az idősebbik szólalt meg, hangja harsány volt és gúnyos:

– Az a te kutyád volt, ugye? Persze, minek is kérdezem? Ugyanolyan rongyos, mint te! – a fivére felé fordult, és csak annyit mondott: – Kínáld meg ezt is, a korcs ne egyedül sírjon!

Marci alig pár lépésre volt a testvérektől, amikor egy fekete golyó nagyot csattant. Éles fájdalom hasított a homlokába. Bár megtántorodott, de nem esett el. Az arcát a tenyerébe temette. A füle zúgott, de még hallotta Berkóczyék távolodó röhögését.

– A magját edd ki! Ne mondd, hogy soha nem hívtalak meg semmire! – szólt vissza az egyik.

Mikor másodpercek múlva Marci letekintett a földre, egy gesztenyét látott maga előtt. Nagyot rúgott belé.

***

Másnapra kirúgta magát. Az iskolai évek alatt hozzászokott már a megaláztatásokhoz. De egy furcsa érzés költözött a szívébe, ami egy percre sem hagyta nyugodni. A nádasban talált kutya sorsa miatt aggódott.

Aznap az órák ólomlábakon masíroztak, reszkető lábbal rogyadoztak a percek, de legalább mindenki békén hagyta. Marci a többiektől elvonulva, a fák között egy padon ette meg a reggelijét. Lassan rágva evett, azzal áltatva magát, hogy így majd jóllakik. Aztán hirtelen megállt, mintha csak megkeseredett volna a szájában a falat. Bár még éhes volt, az utolsó harapásokat mégis eltolta magától.

Néhány órával később a fiú, az állomás mögötti nádasba tette a megmaradt néhány falatot. Miután visszarendezte a szálakat, még egy pillanatig állt ott, majd halkan elsétált. Remélte, hogy a kutya visszatér még.

Másnap ugyanúgy tett, majd harmadnap, és még sokszor azután. Az előző napi falatok mindig eltűntek, Marci örült ennek. Egy hét múlva már nem is volt olyan éhes, viszont sokkal boldogabb volt. A kutya azonban soha nem jelent meg, gondosan elrejtőzött a sűrűben. A fiú nagyon szerette volna őt, de azzal is megelégedett, hogy gondoskodhat róla.

A napok teltével a köztük lévő láthatatlan szál csak erősödött. Marci legkedvesebb pillanatai közé tartozott az a néhány perc, amit a nádas körül töltött.

Aztán egy nap újra szürkébe borult a világ a város felett. Zord eső hullott. A zúzott kövek nyálkássá váltak, a nádtorzsák megvágták a fiú kezét, miután elcsúszott a sikamlós földön. Egy pillanatig csípte a friss sebet a víz, aztán nyomtalanul elmúlt a fájdalom, vagy csak nem törődött többet vele. A szokásosnál is nagyobb gonddal helyezte ki az étket, próbálta menedékbe rakni a falatokat, hogy az eső ne verje szét morzsáira.

Már néhány perce bíbelődött, amikor hirtelen rossz érzése támadt; mintha figyelték volna. Lassan, gyanakodva fordult meg, s lám, igaza volt. Berkóczyék a távolból méregették, és gonoszul vigyorogva közeledtek. Egy bot volt náluk, amit fenyegetően lóbáltak. Marci megpróbálta összeszedni magát, és nem mutatni, hogy megijedt, pedig tudta, hogy semmi jóra nem számíthat. Egy pillanatig jó ötletnek tűnt volna elszaladni, de aztán mégsem tette.

Mélyeket lélegzett, a kezeit ökölbe szorította, a szemeivel sötéten meredt előre. Felkészült az ütésekre, és arra, hogy maga is ütni fog. A testvérek akkorra már nagyon közel jártak, Marci már az arcán érezte a botjuk suhogó szelét. Ütésre lendítette a karját…

… s akkor a háta mögül iszonyú morgás, fenyegető vicsorgás tépte szét a csöndet. A hang egyre közeledett, majd hamarosan egy kutya bukkant ki a nádasból. Az a kutya, de valójában mégis egy másik. Ez a kutya nem rohant el nyüszítve, ennek a kutyának vérben forogtak a szemei, tajtékzott a szája, és a szőre az égnek meredt, mint az ördögnek. Jött előre megállíthatatlanul. Nem félt, sőt, támadni akart, védeni azt, ami az övé. Marcira rá sem nézett, pokoli szemeit a testvérekre vetette, akik már korántsem tűntek olyan bátornak, mint néhány perccel korábban. Sápadtan hátrálni kezdtek, a botot is kiejtették a kezükből. A kutya nem hátrált, a távolság mégis egyre nőtt közte, és Berkóczyék között.

A két fiú egyszer csak megfordult, és ina szakadtával rohanni kezdett. A kutya még egy pillanatig vicsorgott utánuk, majd hirtelen csönd lett. Marcinak még mindig hevesen dobogott a szíve, nem tudta mire számítson. Az állat feléje fordult, mint egy szelíd, békés tekintetű, hűséges jószág. Lassan odasomfordált a fiúhoz, leheveredett a lábaihoz, és megvárta, hogy Marci lehajoljon hozzá. Gyengéden megnyalta a fiú lecsüngő kezét.

A vonat, amire Marcinak fel kellett szállnia, épp akkor futott ki az állomásról. A fiú egy cseppet sem bánta. Percek teltek el az esőben, az üres peronon guggolva. Simogatta a kutya fejét. Lassan, szelíden cirógatta.

Aztán felállt, és a sínek mentén hazaindult. A kutya nem mozdult, ott állt, ahol a fiú hagyta őt, de Marci hívószavára gyors szökellésekkel maga is elindult az úton.

– Gyere, ha sietünk, egy óra alatt otthon lehetünk!

Népszerű kurzusok: kreatív írás ♦ regényírás ♦ újságírás

Ez is érdekelhet